Valaki egyszer azt mondta, hogy tehetség vagyok.
Jól bánok a szavakkal, és nagyon érzelmes módon, szívhez szólóan tudom kifejezni magam. Én erre mi egyebet mondhattam volna, mint azt, hogy igyekszik az ember minél több emberhez eljuttatni azt a fajta üzenetet, amit képvisel. Azt tartom, hogy a fiatalok manapság nem merik, vagy kevésbé nyíltan merik csak vállalni az igazi érzéseiket maguk és embertársai előtt. Ami nagyon nagy probléma, mert a gondok állszemélyiség mögé való bújtatása értelmetlen és felelőtlen dolog. Sokan azt gondolják, hogyha felvállalják az igazi érzelmeiket, és őszintén beszélnek embertársainak a fennálló gondokról, akkor ők rögtön lúzerek vagy érzelmi szemeteskukák lesznek. Ezért inkább elfojtják magukban, ami belülről őrli, majd szépen tönkre is teszi őket idegileg, ami helytelen és olykor degeneratív viselkedéseket von maga után következményként. Arról nem is beszélve, hogy tönkreteszi az egyén lelkivilágát, ezzel magát az embert is. A hamis személyiség jellemvonásai közé tartozik többek közt a kicsapongó, laza életvitel, amikor bohémnek mutatkozik, mégis belül nagyon szenved. Ezzel ellentétes jellemvonás-sorozat, amikor a fiatal magába fordul. Gyökeresen megváltozik a véleménye, a kialakult képe a világról és a társadalomról, és nem látja értelmét semminek sem az életben. Magát az életet is elveti, és nem akar mást csak meghalni. Ez a legsúlyosabb formája a lelki gyötrődésnek. Könnyebb forma, amikor a fiatal nem akar meghalni, hanem élvezni akarja az életet csupán, de közben ki is mutatja, hogy ő mennyire szenved. Drogokkal, alkohollal és cigarettával tartja életben magát(ezekbe „fojtja” a bánatát), ha mindezeket elvennék tőle, akkor az élete is értelmetlenné és kilátástalanná válna, és körülbelül abba a stádiumba érkezne el, hogy meg akar halni. Az igazság azonban az, hogy a végső stádium – tehát a halál – eléréséhez nem feltétlenül szükséges ezeket, a gyilkos szereket elvenni tőle, mert ezek tömeges, együttes használatával, előbb vagy utóbb önmagát kergetné a halálba.
Ezért hiszem, és tudom azt, hogy nekünk embereknek a legnagyobb csapdái önmagunk vagyunk. Beleesünk abba a hibába, hogy nem vállaljuk fel őszintén, amit gondolunk és érzünk. Emiatt pedig szorongunk, mert bennünk van egy bizonyos mély érzés, amit könnyebb nem nevén nevezni, pedig olykor elég egyértelmű. És talán, ha szembe néznénk a gondokkal, vállalnánk a harcot, akkor talán az életünk is elviselhetőbbé válna, mert ha nem is minden csatát, de egy párat biztosan, és a végén talán a háborút is megnyerhetjük.
Nem mindig az a legjobb, ha önmagunkban oldjuk meg a gondjainkat, mert lehet könnyen az is, hogy a gondok súlya már meghaladja önmagunk bíróképességét. Ilyenkor szükség van egy második személyre. Ez lehet a társ, de akár a legjobb barátunk is, akikben megbízunk teljes mértékben, és ahol ez a bizalom kölcsönösen, ugyanolyan erős. Akikről tudjuk, hogy nem hatásvadász lények, és nem élnek vissza feltétlen őszinteségünkkel. Akiknek bármit elmondhatunk, megértenek. Segíteni már segítettek azzal, hogy megértő füleket adtak számunkra. És olykor ez a legnagyobb segítség. Hisz a gondjainkat nem azért mondjuk el nekik, hogy ők oldják meg helyettünk, hanem csupán csak azért, hogy érezzük az együttérzésüket, mert ilyenkor tudjuk, hogy mellettünk állnak.
Tehát valaki egyszer azt mondta, hogy tehetség vagyok.
Jól bánok a szavakkal, és nagyon érzelmes módon, szívhez szólóan tudom kifejezni magam.
Én erre mi egyebet mondhattam volna, mint azt, hogy igyekszem minél több emberhez eljuttatni azt a fajta üzenetet, amit én képviselek. De éppenséggel mondhattam volna máshogyan is. Mondjuk azt, hogy az efféle tehetség nem mindig a jó írói véna követője, hanem sokkal inkább az érett, komoly gondolkodás megnyilvánulása, amikor a történet írója nem csak egy sima történetet akar közölni szimplán szórakoztatás céljából, hanem annál sokkal többet adna az olvasó számára…